~9.rész

*Tammy szemszöge*

Szinte minden porcikám beleremegett a csengő szavának hallatán, ujjaimat tördeltem, a tenyerem meg már eléggé izzadt, ami nem volt jó jel tekintve, hogy pár másodperc múlva kezet kell fognom Harry barátaival.
Féltem, paranoiás voltam, mint az esetek többségében most is. Szerintem magam sem tudtam volna megmondani, mi az amitől rettegek. Megismernek, nem leszek nekik szimpatikus, aztán megutálnak és hatással lesznek Harryre, aki pedig hallgat a barátaira és úgy dönt, nem tesz jót, ha egy vadidegen lakik a házában, ráadásul, akit utálnak a barátai. Aprócska üldözési mániával rendelkezem? Meglehet..
Igaz már majdnem három hónapja itt vagyok, és lehet jobban el kellene gondolkoznom azon, hogy tényleg a barátai gyűlöletétől, vagy egy remek ember elvesztésétől félek.
Kevés emberhez kötődök. Az évek során meg is tanultam, hogy egy olyan világban és helyzetben, amiben én vagyok nem is ajánlatos nagyobb, erősebb érzelmeket táplálni az emberek iránt. Megütöttek, kihasználtak, megszégyenítettek. Szinte már belém rögzült az, hogy az összes ember ilyen és nem fogok olyannal találkozni, aki csak egy kicsit is tisztel. Ezzel a gondolattal éltem évekig, és most adódott ez a helyzet, ami elbizonytalanított, hogy talán tévedtem, ugyanakkor bennem volt betegesen az is, hogy ő is csak át fog verni és eldob, mint egy megunt játékot, vagy szemetet. Ki az utcára..
A hetek, hónapok elteltével meg kell cáfolnom ezt, hiszen akaratom ellenére igenis fontossá vált és ő tényleg megbecsül, tisztel és hihetetlenül kedves.
Gondolataimból újra a csengő folyamatos, most már egy türelmetlenebb jelzése rázott ki. Nagyon be akartak már jönni.
Harry kezemet megfogva húzott le a lépcsőn, majd biztatóan megszorította, mielőtt elengedte volna és a kilincset lenyomva kinyitotta a bejárati ajtót.
-Na végre, hogy megjöttetek. Üdv nálunk, gyertek be! - nyitotta nagyobbra az ajtót, hogy könnyebben beférjen a három fiú.
Én Harry mögött álltam, szinte már bujkáltam, de elkerülhetetlen volt most már a megismerkedés, hacsak el nem futok, ami valljuk be elég gyerekes lett volna.
-Tammy, hadd mutassam be a barátaimat. Ő itt Niall, Liam és Louis - mutatott egyenként a szőke, a tüsis, majd a kicsit kócos, barna hajú srácra.
-Srácok ő pedig itt Tammy.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket - ráztam egyenként kezet velük.
-Mi szintúgy. Harry nagyon sokat mesélt már rólad nekünk telefonon - válaszolt Liam.
Hangja nagyon fontoskodó, ugyanakkor kedves és őszinte volt. Meglepett, hogy azt mondta mennyit beszélt rólam Harry, hisz én a nevükön kívül szinte semmit nem tudok róluk.
-Nos, mi újság srácok? Gyertek, menjünk beljebb. - mondta a göndörke.
Azzal megindultunk a nappali felé.
-Alig tudtam eljönni a kis Freddie mellől - kezdett bele a mesélésbe Louis - még nehéz a búcsú nem akarom az anyjára hagyni..  - fintorgott én pedig kérdőn néztem.
-Louis apuka lett pár hónapja - adott választ a fel nem tett kérdésemre Harry.
-Nahát, gratulálok! Ez igazán csodás időszak lehet most neked.
-Köszönöm, hát igen ez most még nekem is új.
-Na és te Liam? - kérdezősködött Harry, miközben mindenkinek kiöntött egy pohár italt.
-Tudod, csak a szokásos. Ellátogattam haza, most egy jó darabig élvezhetem anyu kajáit meg persze sokat vagyok a barátnőmmel is.
-Ah igen Liam átlagos és unalmas élete - felelte Harry mire a többiek nevettek a viccén, csak én nem értettem. - Niall? Mesélj! Van már valaki? Biztos van látom rajtad.
-Nos ez még egyelőre nem publikus, de időben meg fogtok tudni mindent - vigyorgott aranyosan.
Szóval a társaság három tagjának mind van valakije, még ha elég érdekes módon is, egyedül Harry lóg ki, amit nem is értettem, hisz nem néz ki rosszul, sőt. Mégis jól elvan magában egyedül.
-És ti? - nézett ránk Liam - Jól megvagytok?
-Ohh, mi nem - vágtam rá azonnal - mármint jól megvagyunk, barátokként.. - halkult el a hangom.
A következő percben Harry telefonja csörgött, mire ő félrevonult, ami azt jelentette, hogy nekem egyedül kellett maradnom a fiúkkal. Ha eddig nem lettem volna ideges, most biztos az lettem. Nehéz volt megállni, hogy ne remegjen egész testem. Féltem, hogy most mi lesz? Kínos csend és a gyilkolás között vacilláltam, de szerencsére kellemesen csalódtam, hiszen Niall aranyosan mosolyogva szólt felém:
-Akkor mesélj Tammy, hallottuk, hogy nagyon ügyes iró vagy. Esetleg mutatsz valamit a munkáid közül?
-Áh még nincs semmi komoly, - pirultam el - de Harry még nem tudja. Meglepetésként szánom neki, meg hát félek is.
-Ugyan nincs mitől, Harry nem esz meg, pláne, ha ilyen tehetség vagy. Ne aggódj ez a mi titkunk marad.
Kezdtem érezni, hogy a hangulat egyre feljebb szabadul és az sem zavart, hogy az egyetlen biztos pontom, Harry nincs a helyiségben. Egészen eddig a pillanatig, amikor kicsit ijedt tekintettel, homlokát dörzsölve lépett vissza köreinkbe.
-Mi a baj? - kérdeztem aggódva.
-Az előbb hívtak, anyának balesete volt. Ne haragudjatok, de muszáj bemennem hozzá.
-Megyek veled - pattantam fel szinte azonnal, mire Harry a szavamba vágott.
-Ne! Mármint..maradj itt a barátaimmal, beszélgessetek én megnézem egyedül anyát és amint tudok jövök vissza.
Szavai hallatán meglepődtem és újra bepánikoltam, hisz itt hagy velük az ő lakásában én pedig mindent elrontok.
Láttam, ahogy Liam kimegy vele az előtérbe azzal a lendülettel pedig én is mentem utána elnézést kérve Louis-éktól. Harry épp vette fel a cipőjét, a kabát pedig már rajta is volt.
A beszélgetésükből, ami elég bizalmas és fontosnak tűnt meghallottam pár mondatot, ami felkeltette az érdeklődésemet, bár tudtam nem szabadna ezt csinálnom.
-Még nem tud róla igaz? - kérdezte Liam.
-Nem..
-Harry mégis mikor akarod neki elmondani? Ez nem várhat!
-Mi nem várhat? - léptem be most már úgy, hogy észrevettek.
Harry ijedten nézett rám.
-Majd ha visszaértem elmondom.
Azzal kiviharzott a házból én pedig egyedül maradtam 3 fiúval akiket még alig ismertem meg negyed órája. Kezdődhetett a pánik.
-Öhm..van vacsora, gondolom éhesek vagytok.
-Hát hogyne! - kiáltott fel boldogan Niall.
-Főztetek? Remélem Harry mondta, hogy Niall különös szenvedélyt érez az étel után. Itt ma nem marad semmi az biztos - közölte a tényeket Louis mire én felnevettem.
Aki ránézett volna a mostani énemre, meg arra aki akkor voltam, mikor idekerültem Harryhez rám sem ismert volna. Szinte még én sem, hiszen sosem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő után ilyen felszabadult vagyok idegenek társaságában egyedül.
Persze nem sokáig lettek azok, hisz amíg ettünk szinte egyfolytában beszélgettünk és megtudtam róluk, hogy Niall hihetetlenül vicces és imádnivaló. Liam megérdemli a legkedvesebb és bölcsebb ember a Földön díjat és Louis bár akármennyire komornak és furának látszik, hogy neki gyereke van és semmi sem fontosabb, igenis aranyos és talán mégsem utálnak engem.
Az eltelt majdnem másfél órában mind nagyon jól éreztük magunkat, amikor az ajtó nyitódására lettünk figyelmesek. Abban a pillanatban felpattantam és a fiúkat otthagytam újra a nappaliban.
Arcán észrevettem, hogy nincs minden rendben. Alig akart rám nézni, inkább csak a földet pásztázta miközben vette le kabátját én pedig közelebb léptem hozzá, így nem volt más választása; a tekintetünk találkozott.
-Héé, mi volt?
-Semmi.
-Igen, persze anyukád kórházba került és nincs semmi baj. Ezt te sem gondoltad komolyan. Elmondod?
Harry elmosolyodott szavaimon.
-Aranyos vagy, tényleg nincs semmi, kicsit durva állapotban van most, de minden jó lesz.
Keserű mosolya mögött még mindig láttam a fájdalmat, de nem akartam tovább nyúzni a kérdéssel, ezért csak átöleltem.
-Elmondod azt, amiről Liammel beszéltetek? Azt mondtad majd elmondod. - mondtam még mindig karjai közt.
-Öhm.. Csak terveztem, hogy amikor jó idő lesz elmegyünk a faházunkhoz, igaz fiúk? - léptünk be a nappaliba ketten.
A három srác éppúgy meglepődött, mint én, majd gyorsan helyeselni kezdtek.
-Öten? - néztem Harryre.
-Igen.
-A faházatokban?
-Úgy van. Több napra...

~8. rész

-Köszönöm, hogy itt lehetek.
-Köszönöm, hogy itt vagy.
A Tv-ben szinte semmi érdekes nem ment csak híradó, minden második csatornán szappanopera, vagy valami unalmas film. Így Harry megfogta a kapcsolót és egy zenecsatornára kapcsolt.
Épp egy régebbi előadó száma ment.
-Imádom ezt a dalt - mondta a fiú, majd dúdolni kezdte azt. - Neked van kedvenced?
-Nem éppen. Sok zenét meghallgatok. Na de mikor hallhatom a te hangodat?
-Egy pillanat elviszem a koszos tányérokat és lehozom a gitárom.
Harry így is tett, miközben Tammy ottmaradt és tekintete a TV felé irányult. Épp egy új dal váltotta az előzőt. Dallama ismerősen csengett a lánynak, de nem tudta honnan ismeri.
A képernyőn mindenféle virág, alakzat és egy lány váltakozott, majd megjelent a dalban éneklő srác arca is. Tammy egyből felismerte, s a dalszöveget is.
Nem tartott sokáig fejében összerakni a képet. Eközben Harry is visszatért.
-Ő nem a barátod a Tv-ben? Akinek a képe is ott volt a szobádban. Vele utaztam a buszon is. Ez nagyszerű. Nem is említetted, hogy híres. Biztos nagyon büszke vagy rá.
-Öhm.. - Harry nyelvére egyszerűen nem jöttek szavak, s közben a dal épp lecsengett.
-Zayn Malik első dalát hallhatták, aki a On...
-Tudod mit? Jobb lesz ha inkább énekelünk mi - kapcsolta ki hirtelen mozdulattal a készüléket épp az utolsó pillanatban, mielőtt rossz helyzetbe kerülhetett volna.
-Rendben, ahogy akarod. Már nagyon kíváncsi vagyok.
-Esetleg van valami különleges kérésed? Bármit eljátszok. - mosolygott Harry a lányra.
-Nem is tudom - gondolkozott el - inkább lepj meg.
A fiú lefogta a gitáron az akkordokat, s elkezdett játszani. Gyönyörű dallama volt, s lassan becsatlakozott a hangjával is.
Tammyt szinte rázta a hideg, mintha a fiú hangjainak rezgései belefutottak volna a csontjába, s olyan jól eső érzést keltett ez, amilyenben még sosem volt szerencséje.
Hangja rekedtebb volt, mint beszéd közben. Mintha csak az ő hangjához írták volna ezt az egészet. A szobát jóleső melegség töltötte el és nem a kályha miatt.
Megmagyarázhatatlan boldogság kapta el. Fura volt, de a régi idők jutottak eszébe. Utoljára csak édesanyja énekelt így neki. Ő volt az egyetlen, akiről tudta, hogy nem bántaná Tammyt. És most itt volt ő. Harry. Ugyanolyan gyönyörűen énekelt, és ugyanúgy az az érzés fogta el, hogy ő az, aki sosem fogja bántani.
I won't let these little things, Slip out of my mouth, But if it's true, It's you, It's you, They add up to, I'm in love with you, And all your little things.
Hangoztak el a szavak, majd a dal lecsengett. A dal utáni csend a sokk jele volt.
-Tudod.. - törölte le Tammy az arcán legördülő könnycseppet - Te egy különleges ember vagy, és nem tudom mit érdemeltem, hogy megismertelek, de nagyon örülök neki. Harry fantasztikus hangod van. Ez hihetetlen, te kész tehetség vagy. Nem akarsz énekes lenni? Annak kéne lenned.
-Jaj, gyere ide nagyon aranyos vagy - ölelte át - Nem tudom, nem hinném, hogy sikerülne nekem ez az énekelősdi...
-Amíg nem próbáltad ki nem tudhatod.
Harry csak keserűen mosolygott vissza Tammyre.
Az éjszaka többi részében beszélgettek, s szórakoztak a gitározással, meg az énekléssel.
A napok gyorsan teltek, olyannyira, hogy már hetek lettek belőle. Ahogy a zord, hideg februárból közeledtek az egyre jobb idő felé, úgy nyílt meg egyre jobban Tammy is, mint egy virág. Harry legalábbis ezt gondolta róla. Egy gyönyörű, titkokat rejtő virág, ami most megnyílik számára. Ápolja, s cserébe csodás látványt kap. Őt. Erőt adott a fiúnak, ahogy ő is Tammynek.
A lány imádta a tavaszt. Az újrakezdés időszakának tekintette, a növények újra kibújtak a föld alól, a Nap újra ezernyi ágával világította be a világot ezzel meleget adva, s talán Tammy is újrakezdhetett mindent, ez alkalommal pedig most tényleg hitt benne, hiszen ott volt mellette Harry.
Rengeteg olyan nap telt el, hogy csak sétáltak az erdőben, vagy filmet néztek, de emellett ott voltak a kemény napok, amikor dolgozott minden erejével, hogy elérje, amit akar, hogy találkozzon szüleivel.
Senkinek nem szólt, de ruhái alatt ott lapult az írással teli füzete. Meg akarta lepni Harryt, de közben félt is, hogy mit szólna.
Esténként, amikor már mindenki aludt vagy amikor magára maradt a hatalmas házban kivette a szekrény legaljából, s mindig folytatta ott, ahol abbahagyta.
Nem tudta igazán miről ír. Nem volt egy összefüggő hosszú szöveg, inkább csak írásdarabkák. Egy-két novella, befejezetlen versek, dalszövegek. Csak irt és ettől boldognak érezte magát.
Időközben megismerte Gemmát is, aki néha hazajött. Kedvesnek találta a lányt, aki szinte húgaként tekintett Tammyre.
Olyan érzés volt, mintha megtalálta volna a családját, hisz tényleg úgy viselkedtek vele, nem pedig egy idegennel, aki egy ideig itt lakik. Beletelt pár hétbe, amíg megszokta és nem akadt ki azon, mennyi mindent megtettek érte.
Cserébe viszonozta az ellátását azzal, hogy megtanult főzni és olykor-olykor előállt egy kis reggeli meglepetéssel, amit örömmel fogadtak.
Még egyszer átolvasta az eddig leirtakat, majd kitépett egy részt a füzetből, s odavitte a szintén a szobában tartózkodó Gemmához.
-Mit gondolsz? - nyújtotta át a papírt.
Nézte ahogy Gemma szemei végigfutnak a sorokon és izgatottsággal várta reakcióját. Az időt mintha megállították volna, alig tudta kivárni, hogy a lány a lap végére érhessen, majd szétrobbant, amikor végre felemelte tekintetét.
-Tam, ez elképesztő. Hogyan? Úristen, ezt meg kell mutatnom Harr..
-Ne! - vágott gyorsan közbe - Nem szeretném még egyelőre megmutatni neki.
-Rendben, megértem - mosolygott Tammyre - de ne várj vele sokat. Ezt muszáj lesz egyszer látnia.
A lapot visszatette a füzetbe, majd lerohant és az illatok egyenesen a konyhához vezették. Nem tévedett, ott találta a göndörkét.
-Jó reggelt.
Látszólag Harry meglepődött, mert aprót felugorva fordult meg.
-Ááá, már itt is vagy. Jó reggelt. Mi ez a nagy vigyor?
-Semmi, semmi csak éhes vagyok.
-És ettől jó kedved van.
-Mondhatni.
-Értem. - nevetett Harry.
Amerikai palacsinta gyümölcsökkel és sziruppal. Tammy kedvence lett és most reggelire is ezt készített neki a fiú.
-Nos - mondta két falat közt - akkor tartsd meg ezt a jó kedved, mert délután jönnek a barátaim és bemutatlak nekik.
-Várj mi? Liaméknek?
-Igen - vigyorgott ezúttal Harry - Mi a baj?
Tammy arcáról lefagyott a mosoly:
-Csak..Mi van, ha nem fognak kedvelni?
-Ne butáskodj már, rengeteget meséltem rólad és már alig várják, hogy megismerjenek.
Miután Tammy elmosogatott felrohant Gemmával közös szobájukba és szinte pánikszerűen túrta fel ruhásszekrényét.
-Tudni akarom, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy veszett mókus?
-Harry be akar mutatni a barátainak.
Gemma csak kérdőn nézett.
-Louis, Niall, Liam.
-Azt értem, csak ezt a nagy kirohanást nem. Mi ezzel a baj?
-El fogom rontani, nem akarom, hogy a barátai megutáljanak.
-Maximum attól kell félned, hogy Niall állandóan ölelgetni fog. Tammy, nagyon kedves srácok és biztosan kedvelni fognak egy ilyen rendkívül bájos és aranyos lányt, mint te.
-Hát.. ebben lehet valami. Te végül is ismered őket - higgadt lejjebb Tammy, majd visszarendezgette a földre dobott ruhákat.
Segített Harrynek az előkészületekben, hisz el kellett látni őket étellel, majd együtt felmentek készülődni, hisz mégiscsak vendégek jöttek, nem várhatják őket pizsamában, bármennyire is jó kapcsolatban van Harry a három fiúval.
Szinte másodpercre pontosan egyszerre léptek ki a két szobából, majd tekintetük találkozott.
-Jól nézel ki. - mérte végig a lányt Harry.
-Szintúgy.
Tammy egy gyönyörű sárga ruhában volt, amit még Gemmától kapott. Hosszú haja vállára omlott. Rá sem lehetett ismerni, mióta először idejött. Arcán enyhe smink volt.
Harry pedig felvett egy szimpla fekete farmert hozzá pedig egy fekete inget fehér mintákkal. Tammy ismerte már őt. Ez Harry stílusa volt.
Ott álltak ketten az emeleti folyosón, majd a csendnek Tammy vetett véget.
-Félek.
-Nincs mitől, hidd el.
E percben pedig a csengő megszólalt...

~7. rész

Azzal a lány felszállt a buszra az pedig néhány másodperc után fokozatosan gyorsulva elindult. Harry nézett a busz után, ami már elég messze járt, majd hirtelen lefékezett. A fiú aggódva futott a busz felé, majd hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, s a lány zokogva száll le.
Az út menti lámpa halványan megvilágította az arcát, amin megcsillantak a könnycseppek. Harry beérte a nagy távot, s most ott álltak megint fél méterre egymástól, mint pár perce.
-Nem zavarnék, de most akkor mi lesz? - szólt le a buszsofőr a járatról.
Gondolkodás nélkül vágta rá Harry:
-Nyugodtan menjen tovább Uram.
Az ajtó becsukódott és újra elindult a busz, most véglegesen elhagyva Holmes Chapelt.
A fiú ismét csak Tammyre nézett, ő pedig arcát törölgetve csodálta a talajt. Vagyis csak nem mert felnézni rá.
Nem gondolkodott, átölelte csendben a lányt. Ott álltak ketten az út mellett, a lámpa rájuk világított a tél végi hidegben.
-Gyere menjünk szépen haza.
Azzal visszafordult abba az irányba, ahonnan jöttek. Pár lépés után észrevette, hogy Tammy nem megy utána erre csak kérdőn visszanézett. Ott állt, ahol a busz letette, úgy nézett ki gondolkodott egy kicsit, de csak pár pillanat erejéig, mert gyorsan megindult ő is, s immáron ketten mentek vissza a házba.
-Én...én csak nem akartam úgy odaállni, hogy ennyi idősen...egy senki vagyok.
-Nem va...
-Kérlek, hadd mondjam végig. Szeretném, ha büszkék lennének rám, mert én érzem, Harry tényleg van itt bennem valami, ami azt sugallja, hogy megbánták, ahogy eldobtak és hiányzom nekik, de nem szeretnék úgy hazatérni, hogy egy senki vagyok, mert lehet, hogy akkor megint eldobnának, és azt nem akarom. Nem akarok nálatok sem zavarni, meg felborítani az életetek rendjét a nyomorúságommal, úgyhogy jó lesz nekem egyedül, majd keresek valami helyet.
Tammy hangja elhalkult, valószínűleg befejezte mondandóját, úgyhogy Harry végre meg tudott szólalni:
-Először is: nem vagy senki. Igenis vagy valaki, mert van benned valami különleges, mint valamilyen természetfeletti erő..És biztos van valami, amiben nagyon jó vagy. Ha pedig a szüleid másodjára is eldobnának, akkor az őket minősíti és nem éri meg miattuk bánkódni, annál gonoszabb dolog nincs a földön, hogy a szeretteinket megtagadjuk, szerintem. Másodszor pedig: nálunk fogsz lakni, hidd el ha felajánlom, akkor az úgy van és nem kényszerből mondom. Szeretném, ha ott laknál. Szeretnék segíteni. Együtt...megoldjuk a dolgokat. Rendben?
Ránézett Tammyre, mert nem érkezett válasz, ő csak szó nélkül bólogatott. Szeménél ott csillogott a boldogság és a hála könnye.
Mindketten megnyugodva, ámbár fáradtan léptek be a lakásba. Hosszú és drámai volt a mai nap kettejük számára. Csak aludni akartak, s talán fel sem ébredni.
Egy részen talán mindenki ezt akarja néha. Csak aludni és álmodni, mert az álmokban olyanok lehetünk, akik akarunk. Olyan emberek vesznek körül, s olyan dolgok történnek, amiket szeretnénk, hogy megtörténjenek. Ott nincs negatív dolog, ami lefárasztana. Nem kell aggódnunk, idegeskednünk így nem is jönnek elő ráncaink, az öregedés, elmúlás jele. Kicsit mintha fiatalok maradhatnánk örökre.
S a valóság egyfajta rémálom olykor-olykor, mert nem mindig alakulhat minden úgy, ahogyan azt mi terveztük. Fáradtak leszünk, mert nem mindig ér minket pozitív történés, néha könnyeinket törölgetjük. Van, amikor már egyáltalán nem akarunk olyan helyzetben lenni, amilyenben vagyunk.
Ezt érezték talán ők ketten is. Csak kicsit lepihenni, s félretenni azokat a dolgokat, hogy nincs szülő, nincs munkahely vagy nincs magánélet a népszerűség mellett...
Szinte minden dologban különböztek, de a véglet volt a lényeg, amiben egyeztek: mindketten kimerültek lelkileg. Ez kötötte össze őket, s olyan erőt adott kettejüknek, ami segített nekik, közösen legyőzhették gondjaikat.
Kattant a zár, s Harry kinyitotta a ház ajtaját. Csend volt.
-Öhm...Harry. Anyukád..
Értette mire célozhatott Tammy.
-Nem haragszik meg, ha itt maradsz még.
-Jó elhiszem, de azért talán mégis csendben menjünk fel.
Így tettek. Lábujjhegyen lépkedtek a folyosón, de mégis amilyen gyorsan csak tudtak besiettek Harry szobájába.
***
Tammy szemei lassan nyíltak ki. A napsugár mindenképp be akart törni, s felébreszteni őt, hát sikerrel járt. Körülnézett, szerencsére már Gemma szobájában találta magát. Egyedül. Nem akart innentől kezdve minden egyes éjszakát Harryvel tölteni, mert úgy érezte furán jött volna ki.
Az óra reggel fél nyolcat mutatott. Nagyon elment az idő. Lelépett az ágyról, s kiballagott a szobából. Anne valószínűleg már dolgozott, nem volt otthon Harry viszont nem volt a saját szobájában, ezért gondolta a konyhában lehet. Így is volt.
-Jó reggelt Tam.
-Neked is.
-Gondoltam ma elmehetnénk az erdőbe kirándulni, tudod, ahol rád találtam - vigyorgott büszkén - beszélgetünk, viszünk ennivalót is. Na mit szólsz?
-Remek, de nem kéne valami..valahogy, szóval nem lesz belőlem csak úgy valaki a senkiből, hogyha erdőben sétálok. Szerintem úgy nem nagyon találok állást. Remélem érted.
-Persze, de azt hittem arra még ráérünk később is, kicsit megismerjük egymást és talán közben felfedezzük, hogy valamiben nagyon ügyes vagy.
-Jó végül is miért ne? Egy feltétellel - húzódott mosolyra Tammy arca.
-Hűha és mi az?
-Énekelsz nekem.
-Szeretnéd?
-Igen, kíváncsi vagyok. - pirult el a lány.
-Nos, minél előbb reggelizünk és elindulunk annál hamarabb megtudhatod, milyen hangom van.
Nekiláttak az evésnek. Harry igen jó rántottát készített, ami laktató volt és nagyon finom.
Tammy észrevette a sarokban összekészített hátizsákot.
-Már össze is pakoltál a túrára. Ez igen.
-De ha ilyen ruhában maradsz - mutatott a fehér pólóra és nadrágra ami pizsamaként funkcionált - sosem tudunk elindulni. Nyomás felfelé válassz ki valamit.
***
-Régen anyával és a nővéremmel sokat jöttünk ki ide az erdőbe kirándulni. - mesélte Harry, miközben egy magasabb domb oldalán mentek - Emlékszem mindig azon versenyeztem Gemmával, hogy ki ér előbb haza ebédre, anya pedig csak nevetett rajtunk. Imádtam azokat az időket..
-És apukád?
-Ő már jó ideje elhagyott minket, de tudod nem is nagyon hiányzik, mivel alig emlékszem rá. Nem is értem, hogy te...
-Annyi rossz szó és bántalmazás után jobban vágytam arra, hogy megismerjem a szüleim, mint hogy egy perccel és tovább maradjak bármelyik nevelőszülőnél. Tudod mindig abban reménykedtem, hogy talán megbánták és szeretnek még mindig. Hiába voltam annyi sok rossz emberrel körülvéve, nem tudtam és még most sem tudom elhinni, hogy aki rokonom, aki szeret az képes lenne elhagyni, mint ahogy te is mondtad. Rögtön meg tudnék nekik bocsátani, ha tudnám, hogy még mindig saját lányukként tekintenek rám.
-Megértem. A szeretet és a remény mindennél erősebb.
-De mindegy is most ne beszéljünk erről. Most hogy felnőttél, mi a munkád?
Harry lélegzete megakadt egy pillanatra. Látszott, hogy gondolkozik, mielőtt még megszólalna.
- Valahogy mindig jelentős része volt az életemnek a szereplés, az ének. De mindig is szerettem volna egy kis faluban élni, messze a sok embertől. Lenne egy szép tanyám tele rengeteg állattal és abból élnék meg. Mellé egy gyönyörű feleség, akit mindennél jobban szeretek, s 3 apró kis csöppség, a gyerekeink. Szerény, de boldog élet. Olyan csodás lenne, de oda jutottam, hogy van egy lakásom Londonban. Sok ember, sehol egy gyönyörű feleség...
Fejét lehajtotta és nem nézett Tammyre.
-Feleség? Hisz az még ráér nem? És különben is mi a rossz abban, hogy Londonban laksz? Álmaim városában.
-Igen, de tudom, hogy nekem most van itt az időm, hogyha én találok valakit, azt én szeretni fogom, olyannyira, hogy őt fogom elvenni és vele élem le életem további részét. Londonban pedig sok az ember, nagy a nyüzsgés. Az ember nem tud kikapcsolódni hacsak a szülei nem egy kis városkában élnek, ahova néha el tud jönni. Londonban nem lehet a parton sétálni délután a meleg időben a gyönyörű naplementét nézve, mert se meleg idő, se naplemente, csak a sötét felhők takarásában, ezért utazom sokat.
-Az is jó lehet.
-Na és veled mi a helyzet? Mi leszel most, hogy nagy lettél?
-A valóságban..nem tudom, de amikor a nevelőszülők bezártak a szobába és órákon keresztül nem engedtek ki elővettem a fiók mélyéről egy kis füzetet és irkálni kezdtem bele. Eleinte kis meséket, versikéket. Aztán nagyobb koromban novellákat. Emlékszem vagy 4 olyan füzetke megtelt, de aztán egyszer már nem volt ott a fiókom helyén. Eltűnt. Soha többé nem találtam meg az írásaim, és aztán valahogy abba is hagytam. De arról álmodoztam, hogy emberek százai olvassák a könyvem, mindenki szemében ismert leszek, s majd ott állnak a szüleim és büszkén törölgetik könnyeiket. A nevelőszülők meg a gyerekek bocsánatért esedezve kérnek tőlem aláírást a könyvhöz, s bánják rossz tetteiket, amiket velem tettek. Gyerekes.. - mosolyodott el keserűen - Reménykedhetek, ha legalább abba a kis pékségbe felvesznek takarítónak, ahol tegnap voltunk.
-Nem ez nem gyerekes! Ez nagyszerű Tammy. Írhatnál dalszöveget én pedig elénekelném. Lehet belőled még híres író. Megvan, ez az. Látod mondtam én, hogy majd a megismerkedésünk közben rájövünk miben is vagy olyan jó. - csillant fel Harry szeme.
-Nem Harry ez nem olyan egyszerű.
-Miért nem az? Meg sem próbáltad még. Egy álom csak egy álom, egészen addig, amíg úgy nem döntesz, hogy igazzá teszed. - kacsintott Tammyre.
-Bolond vagy.
-Te pedig egy tehetséges író. Ketten legyőzhetetlenek vagyunk ezekkel a szuper erőkkel.
Mindketten nevetni kezdtek ezen, miközben Harry átölelte.
***
-Kicsim tovább bent kell maradnom a munkahelyemen. Elleszel otthon egyedül gondolom.
-Nem vagyok egyedül Anya. Tammy itt maradt egy kis időre. Remélem nem gond, majd mindent elmesélek.
-Ohh szólhattál volna előbb is. Be kellett volna vásárolni most mit fog gondolni rólunk? Nincs semmi otthon.
-Dehogyis Anya nincs semmi gond nyugodj meg. Várunk haza. Szeretlek.
Azzal Harry letette a telefont.
A kandalló mellett feküdtek két babzsákfotelben. A tűz ropogott, s szinte csak háttérzajként szólt a TV miközben ettek.
-Talán szakács is lehetnél, erre még nem gondoltál?
-Nem az én stílusom. Néha jó, mert kikapcsol, de nem tudnék egész nap a konyhában lenni emberek közt, ráadásul nap végére tiszta ételszagú lenne a hajam. - érintette végig az említett részt.
-Jaj látom tudsz te nyafogni is. Mi a bajod az emberekkel? Annyiszor mondtad már, hogy nem értem, muszáj megkérdeznem.
-Tudod, ha sokáig körbe vagy véve egy nagyobb társasággal hiába jó az egész, de egy idő után a csend és a nyugalom után vágyakozol. Az emberek közt folyton impulzusok vesznek körbe, nincs idő arra, hogy csak úgy néha félreállj és pihenj, mert folyamatosan ott kell lenned, ez a dolgod. Néha csak belegondolok milyen jó lenne egész nap könyvet olvasni vagy zenét hallgatva csak kifeküdni és nézni a csillagokat. Nem lehet, mert másnap korán kelni kell és vissza kell menni az emberek közé. Nem akarod néha csinálni, amit csinálni akartál. Ez persze természetes. Nem minden lehet mindig jó...
-Értem.
Kisebb hallgatás után Tammy újra megszólalt:
-És ha nekem még sosem volt jó?
Harry tudta mire céloz a lány.
-Megmondtam, együtt megoldjuk. - ölelte újra át, s figyelmük most már teljes mértékben a televízió felé irányult.
-Köszönöm, hogy itt lehetek.
-Köszönöm, hogy itt vagy.

Facebook csoport!!

Sziasztok!

Először is holnap jövök új résszel remélem már várjátok.
Másodszor pedig úgy gondoltam, akit érdekel létrehoztam egy Facebook csoportot, ahova kiírom, hogy mikor várható új rész és egyéb fontos információkat a bloggal kapcsolatban. Ha van kedvetek csatlakozzatok nyugodtan itt: https://www.facebook.com/groups/995854493826457/?fref=ts

További szép napot! Holnap jövök. :)