*Tammy szemszöge*
Szinte minden porcikám beleremegett a csengő szavának hallatán, ujjaimat tördeltem, a tenyerem meg már eléggé izzadt, ami nem volt jó jel tekintve, hogy pár másodperc múlva kezet kell fognom Harry barátaival.
Féltem, paranoiás voltam, mint az esetek többségében most is. Szerintem magam sem tudtam volna megmondani, mi az amitől rettegek. Megismernek, nem leszek nekik szimpatikus, aztán megutálnak és hatással lesznek Harryre, aki pedig hallgat a barátaira és úgy dönt, nem tesz jót, ha egy vadidegen lakik a házában, ráadásul, akit utálnak a barátai. Aprócska üldözési mániával rendelkezem? Meglehet..
Igaz már majdnem három hónapja itt vagyok, és lehet jobban el kellene gondolkoznom azon, hogy tényleg a barátai gyűlöletétől, vagy egy remek ember elvesztésétől félek.
Kevés emberhez kötődök. Az évek során meg is tanultam, hogy egy olyan világban és helyzetben, amiben én vagyok nem is ajánlatos nagyobb, erősebb érzelmeket táplálni az emberek iránt. Megütöttek, kihasználtak, megszégyenítettek. Szinte már belém rögzült az, hogy az összes ember ilyen és nem fogok olyannal találkozni, aki csak egy kicsit is tisztel. Ezzel a gondolattal éltem évekig, és most adódott ez a helyzet, ami elbizonytalanított, hogy talán tévedtem, ugyanakkor bennem volt betegesen az is, hogy ő is csak át fog verni és eldob, mint egy megunt játékot, vagy szemetet. Ki az utcára..
A hetek, hónapok elteltével meg kell cáfolnom ezt, hiszen akaratom ellenére igenis fontossá vált és ő tényleg megbecsül, tisztel és hihetetlenül kedves.
Gondolataimból újra a csengő folyamatos, most már egy türelmetlenebb jelzése rázott ki. Nagyon be akartak már jönni.
Harry kezemet megfogva húzott le a lépcsőn, majd biztatóan megszorította, mielőtt elengedte volna és a kilincset lenyomva kinyitotta a bejárati ajtót.
-Na végre, hogy megjöttetek. Üdv nálunk, gyertek be! - nyitotta nagyobbra az ajtót, hogy könnyebben beférjen a három fiú.
Én Harry mögött álltam, szinte már bujkáltam, de elkerülhetetlen volt most már a megismerkedés, hacsak el nem futok, ami valljuk be elég gyerekes lett volna.
-Tammy, hadd mutassam be a barátaimat. Ő itt Niall, Liam és Louis - mutatott egyenként a szőke, a tüsis, majd a kicsit kócos, barna hajú srácra.
-Srácok ő pedig itt Tammy.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket - ráztam egyenként kezet velük.
-Mi szintúgy. Harry nagyon sokat mesélt már rólad nekünk telefonon - válaszolt Liam.
Hangja nagyon fontoskodó, ugyanakkor kedves és őszinte volt. Meglepett, hogy azt mondta mennyit beszélt rólam Harry, hisz én a nevükön kívül szinte semmit nem tudok róluk.
-Nos, mi újság srácok? Gyertek, menjünk beljebb. - mondta a göndörke.
Azzal megindultunk a nappali felé.
-Alig tudtam eljönni a kis Freddie mellől - kezdett bele a mesélésbe Louis - még nehéz a búcsú nem akarom az anyjára hagyni.. - fintorgott én pedig kérdőn néztem.
-Louis apuka lett pár hónapja - adott választ a fel nem tett kérdésemre Harry.
-Nahát, gratulálok! Ez igazán csodás időszak lehet most neked.
-Köszönöm, hát igen ez most még nekem is új.
-Na és te Liam? - kérdezősködött Harry, miközben mindenkinek kiöntött egy pohár italt.
-Tudod, csak a szokásos. Ellátogattam haza, most egy jó darabig élvezhetem anyu kajáit meg persze sokat vagyok a barátnőmmel is.
-Ah igen Liam átlagos és unalmas élete - felelte Harry mire a többiek nevettek a viccén, csak én nem értettem. - Niall? Mesélj! Van már valaki? Biztos van látom rajtad.
-Nos ez még egyelőre nem publikus, de időben meg fogtok tudni mindent - vigyorgott aranyosan.
Szóval a társaság három tagjának mind van valakije, még ha elég érdekes módon is, egyedül Harry lóg ki, amit nem is értettem, hisz nem néz ki rosszul, sőt. Mégis jól elvan magában egyedül.
-És ti? - nézett ránk Liam - Jól megvagytok?
-Ohh, mi nem - vágtam rá azonnal - mármint jól megvagyunk, barátokként.. - halkult el a hangom.
A következő percben Harry telefonja csörgött, mire ő félrevonult, ami azt jelentette, hogy nekem egyedül kellett maradnom a fiúkkal. Ha eddig nem lettem volna ideges, most biztos az lettem. Nehéz volt megállni, hogy ne remegjen egész testem. Féltem, hogy most mi lesz? Kínos csend és a gyilkolás között vacilláltam, de szerencsére kellemesen csalódtam, hiszen Niall aranyosan mosolyogva szólt felém:
-Akkor mesélj Tammy, hallottuk, hogy nagyon ügyes iró vagy. Esetleg mutatsz valamit a munkáid közül?
-Áh még nincs semmi komoly, - pirultam el - de Harry még nem tudja. Meglepetésként szánom neki, meg hát félek is.
-Ugyan nincs mitől, Harry nem esz meg, pláne, ha ilyen tehetség vagy. Ne aggódj ez a mi titkunk marad.
Kezdtem érezni, hogy a hangulat egyre feljebb szabadul és az sem zavart, hogy az egyetlen biztos pontom, Harry nincs a helyiségben. Egészen eddig a pillanatig, amikor kicsit ijedt tekintettel, homlokát dörzsölve lépett vissza köreinkbe.
-Mi a baj? - kérdeztem aggódva.
-Az előbb hívtak, anyának balesete volt. Ne haragudjatok, de muszáj bemennem hozzá.
-Megyek veled - pattantam fel szinte azonnal, mire Harry a szavamba vágott.
-Ne! Mármint..maradj itt a barátaimmal, beszélgessetek én megnézem egyedül anyát és amint tudok jövök vissza.
Szavai hallatán meglepődtem és újra bepánikoltam, hisz itt hagy velük az ő lakásában én pedig mindent elrontok.
Láttam, ahogy Liam kimegy vele az előtérbe azzal a lendülettel pedig én is mentem utána elnézést kérve Louis-éktól. Harry épp vette fel a cipőjét, a kabát pedig már rajta is volt.
A beszélgetésükből, ami elég bizalmas és fontosnak tűnt meghallottam pár mondatot, ami felkeltette az érdeklődésemet, bár tudtam nem szabadna ezt csinálnom.
-Még nem tud róla igaz? - kérdezte Liam.
-Nem..
-Harry mégis mikor akarod neki elmondani? Ez nem várhat!
-Mi nem várhat? - léptem be most már úgy, hogy észrevettek.
Harry ijedten nézett rám.
-Majd ha visszaértem elmondom.
Azzal kiviharzott a házból én pedig egyedül maradtam 3 fiúval akiket még alig ismertem meg negyed órája. Kezdődhetett a pánik.
-Öhm..van vacsora, gondolom éhesek vagytok.
-Hát hogyne! - kiáltott fel boldogan Niall.
-Főztetek? Remélem Harry mondta, hogy Niall különös szenvedélyt érez az étel után. Itt ma nem marad semmi az biztos - közölte a tényeket Louis mire én felnevettem.
Aki ránézett volna a mostani énemre, meg arra aki akkor voltam, mikor idekerültem Harryhez rám sem ismert volna. Szinte még én sem, hiszen sosem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő után ilyen felszabadult vagyok idegenek társaságában egyedül.
Persze nem sokáig lettek azok, hisz amíg ettünk szinte egyfolytában beszélgettünk és megtudtam róluk, hogy Niall hihetetlenül vicces és imádnivaló. Liam megérdemli a legkedvesebb és bölcsebb ember a Földön díjat és Louis bár akármennyire komornak és furának látszik, hogy neki gyereke van és semmi sem fontosabb, igenis aranyos és talán mégsem utálnak engem.
Az eltelt majdnem másfél órában mind nagyon jól éreztük magunkat, amikor az ajtó nyitódására lettünk figyelmesek. Abban a pillanatban felpattantam és a fiúkat otthagytam újra a nappaliban.
Arcán észrevettem, hogy nincs minden rendben. Alig akart rám nézni, inkább csak a földet pásztázta miközben vette le kabátját én pedig közelebb léptem hozzá, így nem volt más választása; a tekintetünk találkozott.
-Héé, mi volt?
-Semmi.
-Igen, persze anyukád kórházba került és nincs semmi baj. Ezt te sem gondoltad komolyan. Elmondod?
Harry elmosolyodott szavaimon.
-Aranyos vagy, tényleg nincs semmi, kicsit durva állapotban van most, de minden jó lesz.
Keserű mosolya mögött még mindig láttam a fájdalmat, de nem akartam tovább nyúzni a kérdéssel, ezért csak átöleltem.
-Elmondod azt, amiről Liammel beszéltetek? Azt mondtad majd elmondod. - mondtam még mindig karjai közt.
-Öhm.. Csak terveztem, hogy amikor jó idő lesz elmegyünk a faházunkhoz, igaz fiúk? - léptünk be a nappaliba ketten.
A három srác éppúgy meglepődött, mint én, majd gyorsan helyeselni kezdtek.
-Öten? - néztem Harryre.
-Igen.
-A faházatokban?
-Úgy van. Több napra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése