~7. rész

Azzal a lány felszállt a buszra az pedig néhány másodperc után fokozatosan gyorsulva elindult. Harry nézett a busz után, ami már elég messze járt, majd hirtelen lefékezett. A fiú aggódva futott a busz felé, majd hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, s a lány zokogva száll le.
Az út menti lámpa halványan megvilágította az arcát, amin megcsillantak a könnycseppek. Harry beérte a nagy távot, s most ott álltak megint fél méterre egymástól, mint pár perce.
-Nem zavarnék, de most akkor mi lesz? - szólt le a buszsofőr a járatról.
Gondolkodás nélkül vágta rá Harry:
-Nyugodtan menjen tovább Uram.
Az ajtó becsukódott és újra elindult a busz, most véglegesen elhagyva Holmes Chapelt.
A fiú ismét csak Tammyre nézett, ő pedig arcát törölgetve csodálta a talajt. Vagyis csak nem mert felnézni rá.
Nem gondolkodott, átölelte csendben a lányt. Ott álltak ketten az út mellett, a lámpa rájuk világított a tél végi hidegben.
-Gyere menjünk szépen haza.
Azzal visszafordult abba az irányba, ahonnan jöttek. Pár lépés után észrevette, hogy Tammy nem megy utána erre csak kérdőn visszanézett. Ott állt, ahol a busz letette, úgy nézett ki gondolkodott egy kicsit, de csak pár pillanat erejéig, mert gyorsan megindult ő is, s immáron ketten mentek vissza a házba.
-Én...én csak nem akartam úgy odaállni, hogy ennyi idősen...egy senki vagyok.
-Nem va...
-Kérlek, hadd mondjam végig. Szeretném, ha büszkék lennének rám, mert én érzem, Harry tényleg van itt bennem valami, ami azt sugallja, hogy megbánták, ahogy eldobtak és hiányzom nekik, de nem szeretnék úgy hazatérni, hogy egy senki vagyok, mert lehet, hogy akkor megint eldobnának, és azt nem akarom. Nem akarok nálatok sem zavarni, meg felborítani az életetek rendjét a nyomorúságommal, úgyhogy jó lesz nekem egyedül, majd keresek valami helyet.
Tammy hangja elhalkult, valószínűleg befejezte mondandóját, úgyhogy Harry végre meg tudott szólalni:
-Először is: nem vagy senki. Igenis vagy valaki, mert van benned valami különleges, mint valamilyen természetfeletti erő..És biztos van valami, amiben nagyon jó vagy. Ha pedig a szüleid másodjára is eldobnának, akkor az őket minősíti és nem éri meg miattuk bánkódni, annál gonoszabb dolog nincs a földön, hogy a szeretteinket megtagadjuk, szerintem. Másodszor pedig: nálunk fogsz lakni, hidd el ha felajánlom, akkor az úgy van és nem kényszerből mondom. Szeretném, ha ott laknál. Szeretnék segíteni. Együtt...megoldjuk a dolgokat. Rendben?
Ránézett Tammyre, mert nem érkezett válasz, ő csak szó nélkül bólogatott. Szeménél ott csillogott a boldogság és a hála könnye.
Mindketten megnyugodva, ámbár fáradtan léptek be a lakásba. Hosszú és drámai volt a mai nap kettejük számára. Csak aludni akartak, s talán fel sem ébredni.
Egy részen talán mindenki ezt akarja néha. Csak aludni és álmodni, mert az álmokban olyanok lehetünk, akik akarunk. Olyan emberek vesznek körül, s olyan dolgok történnek, amiket szeretnénk, hogy megtörténjenek. Ott nincs negatív dolog, ami lefárasztana. Nem kell aggódnunk, idegeskednünk így nem is jönnek elő ráncaink, az öregedés, elmúlás jele. Kicsit mintha fiatalok maradhatnánk örökre.
S a valóság egyfajta rémálom olykor-olykor, mert nem mindig alakulhat minden úgy, ahogyan azt mi terveztük. Fáradtak leszünk, mert nem mindig ér minket pozitív történés, néha könnyeinket törölgetjük. Van, amikor már egyáltalán nem akarunk olyan helyzetben lenni, amilyenben vagyunk.
Ezt érezték talán ők ketten is. Csak kicsit lepihenni, s félretenni azokat a dolgokat, hogy nincs szülő, nincs munkahely vagy nincs magánélet a népszerűség mellett...
Szinte minden dologban különböztek, de a véglet volt a lényeg, amiben egyeztek: mindketten kimerültek lelkileg. Ez kötötte össze őket, s olyan erőt adott kettejüknek, ami segített nekik, közösen legyőzhették gondjaikat.
Kattant a zár, s Harry kinyitotta a ház ajtaját. Csend volt.
-Öhm...Harry. Anyukád..
Értette mire célozhatott Tammy.
-Nem haragszik meg, ha itt maradsz még.
-Jó elhiszem, de azért talán mégis csendben menjünk fel.
Így tettek. Lábujjhegyen lépkedtek a folyosón, de mégis amilyen gyorsan csak tudtak besiettek Harry szobájába.
***
Tammy szemei lassan nyíltak ki. A napsugár mindenképp be akart törni, s felébreszteni őt, hát sikerrel járt. Körülnézett, szerencsére már Gemma szobájában találta magát. Egyedül. Nem akart innentől kezdve minden egyes éjszakát Harryvel tölteni, mert úgy érezte furán jött volna ki.
Az óra reggel fél nyolcat mutatott. Nagyon elment az idő. Lelépett az ágyról, s kiballagott a szobából. Anne valószínűleg már dolgozott, nem volt otthon Harry viszont nem volt a saját szobájában, ezért gondolta a konyhában lehet. Így is volt.
-Jó reggelt Tam.
-Neked is.
-Gondoltam ma elmehetnénk az erdőbe kirándulni, tudod, ahol rád találtam - vigyorgott büszkén - beszélgetünk, viszünk ennivalót is. Na mit szólsz?
-Remek, de nem kéne valami..valahogy, szóval nem lesz belőlem csak úgy valaki a senkiből, hogyha erdőben sétálok. Szerintem úgy nem nagyon találok állást. Remélem érted.
-Persze, de azt hittem arra még ráérünk később is, kicsit megismerjük egymást és talán közben felfedezzük, hogy valamiben nagyon ügyes vagy.
-Jó végül is miért ne? Egy feltétellel - húzódott mosolyra Tammy arca.
-Hűha és mi az?
-Énekelsz nekem.
-Szeretnéd?
-Igen, kíváncsi vagyok. - pirult el a lány.
-Nos, minél előbb reggelizünk és elindulunk annál hamarabb megtudhatod, milyen hangom van.
Nekiláttak az evésnek. Harry igen jó rántottát készített, ami laktató volt és nagyon finom.
Tammy észrevette a sarokban összekészített hátizsákot.
-Már össze is pakoltál a túrára. Ez igen.
-De ha ilyen ruhában maradsz - mutatott a fehér pólóra és nadrágra ami pizsamaként funkcionált - sosem tudunk elindulni. Nyomás felfelé válassz ki valamit.
***
-Régen anyával és a nővéremmel sokat jöttünk ki ide az erdőbe kirándulni. - mesélte Harry, miközben egy magasabb domb oldalán mentek - Emlékszem mindig azon versenyeztem Gemmával, hogy ki ér előbb haza ebédre, anya pedig csak nevetett rajtunk. Imádtam azokat az időket..
-És apukád?
-Ő már jó ideje elhagyott minket, de tudod nem is nagyon hiányzik, mivel alig emlékszem rá. Nem is értem, hogy te...
-Annyi rossz szó és bántalmazás után jobban vágytam arra, hogy megismerjem a szüleim, mint hogy egy perccel és tovább maradjak bármelyik nevelőszülőnél. Tudod mindig abban reménykedtem, hogy talán megbánták és szeretnek még mindig. Hiába voltam annyi sok rossz emberrel körülvéve, nem tudtam és még most sem tudom elhinni, hogy aki rokonom, aki szeret az képes lenne elhagyni, mint ahogy te is mondtad. Rögtön meg tudnék nekik bocsátani, ha tudnám, hogy még mindig saját lányukként tekintenek rám.
-Megértem. A szeretet és a remény mindennél erősebb.
-De mindegy is most ne beszéljünk erről. Most hogy felnőttél, mi a munkád?
Harry lélegzete megakadt egy pillanatra. Látszott, hogy gondolkozik, mielőtt még megszólalna.
- Valahogy mindig jelentős része volt az életemnek a szereplés, az ének. De mindig is szerettem volna egy kis faluban élni, messze a sok embertől. Lenne egy szép tanyám tele rengeteg állattal és abból élnék meg. Mellé egy gyönyörű feleség, akit mindennél jobban szeretek, s 3 apró kis csöppség, a gyerekeink. Szerény, de boldog élet. Olyan csodás lenne, de oda jutottam, hogy van egy lakásom Londonban. Sok ember, sehol egy gyönyörű feleség...
Fejét lehajtotta és nem nézett Tammyre.
-Feleség? Hisz az még ráér nem? És különben is mi a rossz abban, hogy Londonban laksz? Álmaim városában.
-Igen, de tudom, hogy nekem most van itt az időm, hogyha én találok valakit, azt én szeretni fogom, olyannyira, hogy őt fogom elvenni és vele élem le életem további részét. Londonban pedig sok az ember, nagy a nyüzsgés. Az ember nem tud kikapcsolódni hacsak a szülei nem egy kis városkában élnek, ahova néha el tud jönni. Londonban nem lehet a parton sétálni délután a meleg időben a gyönyörű naplementét nézve, mert se meleg idő, se naplemente, csak a sötét felhők takarásában, ezért utazom sokat.
-Az is jó lehet.
-Na és veled mi a helyzet? Mi leszel most, hogy nagy lettél?
-A valóságban..nem tudom, de amikor a nevelőszülők bezártak a szobába és órákon keresztül nem engedtek ki elővettem a fiók mélyéről egy kis füzetet és irkálni kezdtem bele. Eleinte kis meséket, versikéket. Aztán nagyobb koromban novellákat. Emlékszem vagy 4 olyan füzetke megtelt, de aztán egyszer már nem volt ott a fiókom helyén. Eltűnt. Soha többé nem találtam meg az írásaim, és aztán valahogy abba is hagytam. De arról álmodoztam, hogy emberek százai olvassák a könyvem, mindenki szemében ismert leszek, s majd ott állnak a szüleim és büszkén törölgetik könnyeiket. A nevelőszülők meg a gyerekek bocsánatért esedezve kérnek tőlem aláírást a könyvhöz, s bánják rossz tetteiket, amiket velem tettek. Gyerekes.. - mosolyodott el keserűen - Reménykedhetek, ha legalább abba a kis pékségbe felvesznek takarítónak, ahol tegnap voltunk.
-Nem ez nem gyerekes! Ez nagyszerű Tammy. Írhatnál dalszöveget én pedig elénekelném. Lehet belőled még híres író. Megvan, ez az. Látod mondtam én, hogy majd a megismerkedésünk közben rájövünk miben is vagy olyan jó. - csillant fel Harry szeme.
-Nem Harry ez nem olyan egyszerű.
-Miért nem az? Meg sem próbáltad még. Egy álom csak egy álom, egészen addig, amíg úgy nem döntesz, hogy igazzá teszed. - kacsintott Tammyre.
-Bolond vagy.
-Te pedig egy tehetséges író. Ketten legyőzhetetlenek vagyunk ezekkel a szuper erőkkel.
Mindketten nevetni kezdtek ezen, miközben Harry átölelte.
***
-Kicsim tovább bent kell maradnom a munkahelyemen. Elleszel otthon egyedül gondolom.
-Nem vagyok egyedül Anya. Tammy itt maradt egy kis időre. Remélem nem gond, majd mindent elmesélek.
-Ohh szólhattál volna előbb is. Be kellett volna vásárolni most mit fog gondolni rólunk? Nincs semmi otthon.
-Dehogyis Anya nincs semmi gond nyugodj meg. Várunk haza. Szeretlek.
Azzal Harry letette a telefont.
A kandalló mellett feküdtek két babzsákfotelben. A tűz ropogott, s szinte csak háttérzajként szólt a TV miközben ettek.
-Talán szakács is lehetnél, erre még nem gondoltál?
-Nem az én stílusom. Néha jó, mert kikapcsol, de nem tudnék egész nap a konyhában lenni emberek közt, ráadásul nap végére tiszta ételszagú lenne a hajam. - érintette végig az említett részt.
-Jaj látom tudsz te nyafogni is. Mi a bajod az emberekkel? Annyiszor mondtad már, hogy nem értem, muszáj megkérdeznem.
-Tudod, ha sokáig körbe vagy véve egy nagyobb társasággal hiába jó az egész, de egy idő után a csend és a nyugalom után vágyakozol. Az emberek közt folyton impulzusok vesznek körbe, nincs idő arra, hogy csak úgy néha félreállj és pihenj, mert folyamatosan ott kell lenned, ez a dolgod. Néha csak belegondolok milyen jó lenne egész nap könyvet olvasni vagy zenét hallgatva csak kifeküdni és nézni a csillagokat. Nem lehet, mert másnap korán kelni kell és vissza kell menni az emberek közé. Nem akarod néha csinálni, amit csinálni akartál. Ez persze természetes. Nem minden lehet mindig jó...
-Értem.
Kisebb hallgatás után Tammy újra megszólalt:
-És ha nekem még sosem volt jó?
Harry tudta mire céloz a lány.
-Megmondtam, együtt megoldjuk. - ölelte újra át, s figyelmük most már teljes mértékben a televízió felé irányult.
-Köszönöm, hogy itt lehetek.
-Köszönöm, hogy itt vagy.