~8. rész

-Köszönöm, hogy itt lehetek.
-Köszönöm, hogy itt vagy.
A Tv-ben szinte semmi érdekes nem ment csak híradó, minden második csatornán szappanopera, vagy valami unalmas film. Így Harry megfogta a kapcsolót és egy zenecsatornára kapcsolt.
Épp egy régebbi előadó száma ment.
-Imádom ezt a dalt - mondta a fiú, majd dúdolni kezdte azt. - Neked van kedvenced?
-Nem éppen. Sok zenét meghallgatok. Na de mikor hallhatom a te hangodat?
-Egy pillanat elviszem a koszos tányérokat és lehozom a gitárom.
Harry így is tett, miközben Tammy ottmaradt és tekintete a TV felé irányult. Épp egy új dal váltotta az előzőt. Dallama ismerősen csengett a lánynak, de nem tudta honnan ismeri.
A képernyőn mindenféle virág, alakzat és egy lány váltakozott, majd megjelent a dalban éneklő srác arca is. Tammy egyből felismerte, s a dalszöveget is.
Nem tartott sokáig fejében összerakni a képet. Eközben Harry is visszatért.
-Ő nem a barátod a Tv-ben? Akinek a képe is ott volt a szobádban. Vele utaztam a buszon is. Ez nagyszerű. Nem is említetted, hogy híres. Biztos nagyon büszke vagy rá.
-Öhm.. - Harry nyelvére egyszerűen nem jöttek szavak, s közben a dal épp lecsengett.
-Zayn Malik első dalát hallhatták, aki a On...
-Tudod mit? Jobb lesz ha inkább énekelünk mi - kapcsolta ki hirtelen mozdulattal a készüléket épp az utolsó pillanatban, mielőtt rossz helyzetbe kerülhetett volna.
-Rendben, ahogy akarod. Már nagyon kíváncsi vagyok.
-Esetleg van valami különleges kérésed? Bármit eljátszok. - mosolygott Harry a lányra.
-Nem is tudom - gondolkozott el - inkább lepj meg.
A fiú lefogta a gitáron az akkordokat, s elkezdett játszani. Gyönyörű dallama volt, s lassan becsatlakozott a hangjával is.
Tammyt szinte rázta a hideg, mintha a fiú hangjainak rezgései belefutottak volna a csontjába, s olyan jól eső érzést keltett ez, amilyenben még sosem volt szerencséje.
Hangja rekedtebb volt, mint beszéd közben. Mintha csak az ő hangjához írták volna ezt az egészet. A szobát jóleső melegség töltötte el és nem a kályha miatt.
Megmagyarázhatatlan boldogság kapta el. Fura volt, de a régi idők jutottak eszébe. Utoljára csak édesanyja énekelt így neki. Ő volt az egyetlen, akiről tudta, hogy nem bántaná Tammyt. És most itt volt ő. Harry. Ugyanolyan gyönyörűen énekelt, és ugyanúgy az az érzés fogta el, hogy ő az, aki sosem fogja bántani.
I won't let these little things, Slip out of my mouth, But if it's true, It's you, It's you, They add up to, I'm in love with you, And all your little things.
Hangoztak el a szavak, majd a dal lecsengett. A dal utáni csend a sokk jele volt.
-Tudod.. - törölte le Tammy az arcán legördülő könnycseppet - Te egy különleges ember vagy, és nem tudom mit érdemeltem, hogy megismertelek, de nagyon örülök neki. Harry fantasztikus hangod van. Ez hihetetlen, te kész tehetség vagy. Nem akarsz énekes lenni? Annak kéne lenned.
-Jaj, gyere ide nagyon aranyos vagy - ölelte át - Nem tudom, nem hinném, hogy sikerülne nekem ez az énekelősdi...
-Amíg nem próbáltad ki nem tudhatod.
Harry csak keserűen mosolygott vissza Tammyre.
Az éjszaka többi részében beszélgettek, s szórakoztak a gitározással, meg az énekléssel.
A napok gyorsan teltek, olyannyira, hogy már hetek lettek belőle. Ahogy a zord, hideg februárból közeledtek az egyre jobb idő felé, úgy nyílt meg egyre jobban Tammy is, mint egy virág. Harry legalábbis ezt gondolta róla. Egy gyönyörű, titkokat rejtő virág, ami most megnyílik számára. Ápolja, s cserébe csodás látványt kap. Őt. Erőt adott a fiúnak, ahogy ő is Tammynek.
A lány imádta a tavaszt. Az újrakezdés időszakának tekintette, a növények újra kibújtak a föld alól, a Nap újra ezernyi ágával világította be a világot ezzel meleget adva, s talán Tammy is újrakezdhetett mindent, ez alkalommal pedig most tényleg hitt benne, hiszen ott volt mellette Harry.
Rengeteg olyan nap telt el, hogy csak sétáltak az erdőben, vagy filmet néztek, de emellett ott voltak a kemény napok, amikor dolgozott minden erejével, hogy elérje, amit akar, hogy találkozzon szüleivel.
Senkinek nem szólt, de ruhái alatt ott lapult az írással teli füzete. Meg akarta lepni Harryt, de közben félt is, hogy mit szólna.
Esténként, amikor már mindenki aludt vagy amikor magára maradt a hatalmas házban kivette a szekrény legaljából, s mindig folytatta ott, ahol abbahagyta.
Nem tudta igazán miről ír. Nem volt egy összefüggő hosszú szöveg, inkább csak írásdarabkák. Egy-két novella, befejezetlen versek, dalszövegek. Csak irt és ettől boldognak érezte magát.
Időközben megismerte Gemmát is, aki néha hazajött. Kedvesnek találta a lányt, aki szinte húgaként tekintett Tammyre.
Olyan érzés volt, mintha megtalálta volna a családját, hisz tényleg úgy viselkedtek vele, nem pedig egy idegennel, aki egy ideig itt lakik. Beletelt pár hétbe, amíg megszokta és nem akadt ki azon, mennyi mindent megtettek érte.
Cserébe viszonozta az ellátását azzal, hogy megtanult főzni és olykor-olykor előállt egy kis reggeli meglepetéssel, amit örömmel fogadtak.
Még egyszer átolvasta az eddig leirtakat, majd kitépett egy részt a füzetből, s odavitte a szintén a szobában tartózkodó Gemmához.
-Mit gondolsz? - nyújtotta át a papírt.
Nézte ahogy Gemma szemei végigfutnak a sorokon és izgatottsággal várta reakcióját. Az időt mintha megállították volna, alig tudta kivárni, hogy a lány a lap végére érhessen, majd szétrobbant, amikor végre felemelte tekintetét.
-Tam, ez elképesztő. Hogyan? Úristen, ezt meg kell mutatnom Harr..
-Ne! - vágott gyorsan közbe - Nem szeretném még egyelőre megmutatni neki.
-Rendben, megértem - mosolygott Tammyre - de ne várj vele sokat. Ezt muszáj lesz egyszer látnia.
A lapot visszatette a füzetbe, majd lerohant és az illatok egyenesen a konyhához vezették. Nem tévedett, ott találta a göndörkét.
-Jó reggelt.
Látszólag Harry meglepődött, mert aprót felugorva fordult meg.
-Ááá, már itt is vagy. Jó reggelt. Mi ez a nagy vigyor?
-Semmi, semmi csak éhes vagyok.
-És ettől jó kedved van.
-Mondhatni.
-Értem. - nevetett Harry.
Amerikai palacsinta gyümölcsökkel és sziruppal. Tammy kedvence lett és most reggelire is ezt készített neki a fiú.
-Nos - mondta két falat közt - akkor tartsd meg ezt a jó kedved, mert délután jönnek a barátaim és bemutatlak nekik.
-Várj mi? Liaméknek?
-Igen - vigyorgott ezúttal Harry - Mi a baj?
Tammy arcáról lefagyott a mosoly:
-Csak..Mi van, ha nem fognak kedvelni?
-Ne butáskodj már, rengeteget meséltem rólad és már alig várják, hogy megismerjenek.
Miután Tammy elmosogatott felrohant Gemmával közös szobájukba és szinte pánikszerűen túrta fel ruhásszekrényét.
-Tudni akarom, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy veszett mókus?
-Harry be akar mutatni a barátainak.
Gemma csak kérdőn nézett.
-Louis, Niall, Liam.
-Azt értem, csak ezt a nagy kirohanást nem. Mi ezzel a baj?
-El fogom rontani, nem akarom, hogy a barátai megutáljanak.
-Maximum attól kell félned, hogy Niall állandóan ölelgetni fog. Tammy, nagyon kedves srácok és biztosan kedvelni fognak egy ilyen rendkívül bájos és aranyos lányt, mint te.
-Hát.. ebben lehet valami. Te végül is ismered őket - higgadt lejjebb Tammy, majd visszarendezgette a földre dobott ruhákat.
Segített Harrynek az előkészületekben, hisz el kellett látni őket étellel, majd együtt felmentek készülődni, hisz mégiscsak vendégek jöttek, nem várhatják őket pizsamában, bármennyire is jó kapcsolatban van Harry a három fiúval.
Szinte másodpercre pontosan egyszerre léptek ki a két szobából, majd tekintetük találkozott.
-Jól nézel ki. - mérte végig a lányt Harry.
-Szintúgy.
Tammy egy gyönyörű sárga ruhában volt, amit még Gemmától kapott. Hosszú haja vállára omlott. Rá sem lehetett ismerni, mióta először idejött. Arcán enyhe smink volt.
Harry pedig felvett egy szimpla fekete farmert hozzá pedig egy fekete inget fehér mintákkal. Tammy ismerte már őt. Ez Harry stílusa volt.
Ott álltak ketten az emeleti folyosón, majd a csendnek Tammy vetett véget.
-Félek.
-Nincs mitől, hidd el.
E percben pedig a csengő megszólalt...