*Harry szemszöge*
-Tammy.
Nem válaszolt, csak elindult előre. Megsértődött, de nem tudtam min. Gyorsan karja után nyúltam és visszahúztam magamhoz. Elég közel került hozzám, a hideg levegő, amit kifújt elérte az arcom.
Fejezd be, hogy folyton rángatsz! - szólalt meg végre.
Hangja kellemes és megnyugtató volt, amikor pedig haragosan beszélt - mint most is - annál aranyosabbat el sem tudtam volna képzelni. Nem keltett bennem félelmet, hogy tényleg mérges rám, helyette inkább csak nevetve magamhoz öleltem volna, de nem tettem...
-Te meg azt, hogy folyamatosan elrohansz tőlem. Mi a baj? Megbántottalak?
-Nem..nem szólok semmit, te kérted.
Nem bírtam tovább kitört belőlem a nevetés. Rögtön rájöttem, hogy az volt a problémája, ahogy a boltban kicsit felemeltem rá a hangom. Nem gondoltam komolyan, még nem ismert ennyire, hogy ezt tudná. Olyan volt, mint egy kis aranyos, hisztiző gyerek. Sosem láttam még ilyen csodálatos teremtést.
-Most mi van? Miért röhögsz?
-Semmi, csak aranyos, ahogy így duzzogsz.
-Hát örülök de ez nem vicces. Úgy beszéltél velem, mint egy kutyával. Én..én nem szeretem, ha így szólnak hozzám...
Erre beugrottak a tegnap elhangzott szavai. Bele sem mertem gondolni, hogy bánhattak vele kiskorában a számára idegen szülők.
-Nagyon sajnálom, nem kellett volna így viselkednem veled.
-Mindegy, nincs probléma. Egyébként miért volt rajtad kapucni?
Túl forró Harry. Gondolkodtam magamban. Mit kéne erre válaszolnom? Nem tudhatja meg. Még nem.
-Csak..nem szerettem volna összefutni bizonyos személlyel.
Nem mondtam meg a teljes igazságot, tudtam. Tammy elhitte, és nem kérdezősködött erről tovább, mégis a mellkasom hihetetlenül el kezdett szúrni a lelkiismeret furdalástól. Mit mondhattam volna? Ja bocsi csak eléggé híres vagyok és nem akarom, hogy a paparazzók észrevegyenek, mert pihenésre van szükségem itthon, nem értelmetlen pletykák olvasására. Nem akartam, hogy ezt megtudja, mert féltem, hogy akkor teljesen máshogy kezelne. Túlságosan is kedveltem ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
Nem mondott semmit, és én sem tudtam, úgyhogy csendben értünk el a házunkig.
Fél kettő. Még alig 5 óra van hátra. Istenem, csak most történne valami. Hózápor, de olyan, hogy még az idő is befagyna. Megszűnne minden létezni, csak mi lennénk. Nem lenne buszjárat, nem lenne szülők utáni keresés. Volt benne valami, ami megfogott, és nem eresztett. Talán a gyönyörű barna haja vagy az ajkai vagy a reménytől csillogó szeme. Nem volt makulátlan, de az aurájából valami olyan magával ragadó dolog sugárzott, hogy éreztem ő a sorsom. És nem két napra.
-Mikor jön majd egyébként a buszom?
Magamban azt gondoltam, hogy bárcsak sosem jönne, de persze neki azt mondtam, hogy hatkor.
Felajánlotta, hogy segít nekem, mire vigyorra húzódott a szám. Nem volt olyan visszahúzódó, mint tegnap. Belegondoltam, hogy mennyire oldottabb lenne a hangulat pár hét vagy hónap után. Mennyire ellenénk. Itt van rá egy év, amíg a szünet tart, addig biztos nem lenne semmi bonyodalom. Végre találhatnék olyan embert, aki megért és akkor is ott lenne, amikor nehezebb és nem érdekelné, hogy esetleg ismert vagyok ő kiállna mellettem, mint egy igaz barát. Éreztem, hogy annyi idő után ő az, aki erőt tudna adni, és ezt a kapcsolatot most kéne megalapozni.
Gondolataim közben kipakoltam a hozzávalókat, és elmagyaráztam Tammynek, hogy mit csináljon.
-Rendben én megcsinálom a Carbonara-t mivel muszáj megkóstolnod, mielőtt elmész. Te pedig elkészíted a muffin-t, persze segítek majd neked ha nem megy.
Azt láttam, hogy szavaim hallatán Tammyből egyre inkább csak készül kitörni a nevetés.
-Valami probléma van?
-Nem, nem semmi, csak nagyon mulatságos, ahogy itt okoskodsz.
Egy részről igaza volt, szerettem komolyan csinálni, amit csinálok, de azért mindig is vittem bele egy kis mókát. Kicsit megjátszva folytattam:
-Kikérem magamnak, én profi vagyok. Mellettem pedig nem lehet szórakozni, ha főzésről van szó. Most pedig munkára.
-Igenis főnök! Mit kell tennem?
Jó volt nézni, ahogy percről percre egyre felszabadultabb itt nálam.
-Na ezt már szeretem, keverd össze ebben a tálban a hozzávalókat.
Közben én feltettem forrni a vizet, amibe majd a tésztát teszem. Láttam, ahogy Tammynek gondja akad a liszteszsacskóval, majd odamentem segíteni. Elég érdekes csomagolása volt. Szinte sehogy sem lehetett felbontani.
-Tudod mit, hozok egy ollót.
-Ne nem kell mindjárt kész.
A következő dolog pedig amit észleltem, az az volt, hogy egy nagy adag liszt kerül az arcomba. Alig bírtam kinyitni a szemem, undorító íze volt, próbáltam megakadályozni, de mindenhogyan került a számba is.
Meglepett a dolog, de rögtön tudtam, hogy vissza kell vágnom, még ha nem is direkt volt. Ránéztem a ragacsos masszára, már úgyis annyira mindegy volt, így hát belenyúltam, s amilyen gyorsan csak tudtam Tammy arcára kentem. Gyors volt a reflexe, de nem elég gyors, s egész feje barnára színeződött a kakaótól. Éreztem, ahogy ujjaim hozzáérnek puha, telt ajkaihoz. Imádtam ezt a pillanatot. Ilyenből akartam még százat és százat, ezért sem akartam, hogy elmenjen.
Feleszmélve a meglepettségből hangosan kezdtünk el egyszerre nevetni. Hangunk összecsengett. Az ő bársonyos, mint egy szellőfúvás hangja az én mély, rekedt hangszínemmel. Boldogság árasztotta el egész testem, minden porcikámat.
-Ha..Harry elég fáj a hasam.
Kellett még egy kis idő, mire mindketten be tudtuk fejezni a nevetést.
-Szóval ilyen a te komoly főzőiskolád. Szeretnék beiratkozni. - szólalt meg Tammy.
-Ez csakis a te jelenléted miatt történt. Igenis komoly és precíz vagyok. Egyébként, ha be akarsz iratkozni, maradj itt. Ne menj ma el - kacsintottam rá.
Láttam, ahogy erre csak szomorúan lehajtja a fejét. Fenébe, nem kellett volna ezt mondanom, most oda ennek a csodálatos pillanatnak
-Héé na, hagyjuk a témát nem akartam, hogy rossz kedved legyen emiatt. Naa nevess újra.
Pár pillanat gondolkodás után eszembe jutott, hogy tudnám jobb kedvre deríteni. Elkezdtem csikizni a hasán, mire nem tudta abbahagyni a kacagást. Gemmával is ezt csináltuk mindig kiskorunkban. Ő lányosan besértődött, nekem erre lelkiismeret furdalásom lett és így engeszteltem ki.
-Jó elég fejezd be - kiáltotta nevetve - már jó kedvem van!
-Meg kéne mosakodnunk.
Még mindig ott álltunk csupa koszosan. Láttam, ahogy odament a mosogatóhoz én meg addig megnéztem, hogy forr-e már a víz. Persze a fehér por még mindig ott volt a fejemen, én meg úgy hajoltam oda.
-Mit csinálsz, te mesterszakács? - kiáltott rá nevetve. - beleesik a liszt meg minden, ami a fejeden van!
A következő dolog, amit észleltem, az egy textildarab az arcom előtt, majd Tammy közelsége, ami igen jó volt. Ezt ő is észrevette és láttam, ahogy zavarában inkább tett hátra pár lépést.
Elszállt a pillanat. Ugyanolyan visszahúzódó lett, mint legelőször. Kérdőn pillantottam felé, de ő csak halványan odamosolygott és ennyi.
Szinte kínos csendben folytattuk tovább a főzést. Próbáltam valamivel előállni, de nem tudtam mit mondjak. Csak ebéd közben szólalt meg:
-Tényleg értesz ehhez. Nagyon finom lett.
-Köszönöm, örülök, ha ízlik.
Tovább ettünk. Ránéztem az órára, alig több mint két óránk maradt.
-Anya lassan hazaér. Addig menjünk fel összepakolunk neked. - mondtam neki, miután befejeztük az étkezést.
-Rendben - válaszolt szűkszavúan Tammy.
Felkaptam a lépcső melletti szatyrot és vittem magammal felfelé. Bementünk a szobába ott pedig letettem és egy bőrönd után kerestem, amibe belepakolhatom az újonnan vett dolgait. Mivel Gemma régi ruhája passzolt rá, ezért gondoltam nem lesz gond, ha veszek ugyanakkora méretűeket. Azért mégse menjen haza annyi év után szakadtan.
Láttam, ahogy körbenéz a szobámon, s tekintete a képekkel teli polcokon állapodik meg. Csak kérlek most ne ismerje fel. Talán a többi fiúból rájön. Idegesen hajtogattam össze a ruhákat.
-Ők a legjobb barátaid?
Láttam ahogy rámutat egy nemrég készült képre. Zayn már nem volt velünk. Csak négyen voltunk rajta, egy fellépés után készült.
-Mondhatni. - próbáltam szűkszavúan válaszolni és túlesni a témán.
Szerencsére abba is hagyta és közelebb jött hozzám, miközben én továbbra is pakoltam neki.
-Ugyan, ezt már nem hagyhatom, hogy odaadd a bőröndödet. Jó lesz nekem a zacskóba. Épp elég, hogy költöttél rám és vettél nekem ruhákat.
-Ne aggódj nagyon sok van nekünk itthon.
-Sokat utaztok?
Megint. Annyi kérdés. Rá fog jönni és nekem ennyi volt.
-Khm..én...igen.
-Hova szoktál menni?
Láttam, ahogy felcsillantak a gyönyörű szemei. Elbűvölő volt, de próbáltam ugyanolyan tartózkodó lenni ebben a témában, nem varázsolhatott el.
-Sok helyre. Ide-oda.
-Például? - kíváncsiskodott tovább.
-Voltam már Amerikában, Európa többi részén meg ilyenek.
-Hű ez annyira klassz. Én is mindig szerettem volna utazni. Az volt az álmom, hogy bejárom az egész világot.
Mosolyra mozdult a szám, ahogy láttam mekkora élvezettel magyaráz.
-Miért csak volt? Nagyon sok időd van még, hogy valóra váltsd.
-Nem hinném, hogy lenne rá annyi keresetem..
-Hát, ha nem felejtesz el én elviszlek egyszer magammal.
Ez egy jó próbálkozás volt éreztem. Talán erre marad. Minden erőmmel azon voltam, hogy kihasználom az összes olyan pillanatot, amivel maradásra tudom bírni. De azt is tudtam, hogy nagyon szeretné a szüleit látni, és ezt nem akadályozhattam meg, hisz fordított esetben én is el akartam volna jutni a rég nem látott rokonaimhoz. Bár egy részben velem is így volt, amikor turnézni voltam.
Szavaimra Tammy csak felnevetett.
-Komolyan mondtam. - tényleg látni akartam még.
-Nem hinném, hogy erre sor kerül..
-Nem, nem csak azt. Azt is, hogy ne felejts el engem.
-Nem foglak.
Mindketten elmosolyodtunk és segített bepakolni a bőröndbe. Kihasználtam az utolsó egy órát és végigbeszélgettem vele mindenről, amiről csak lehetett.
Kijöttünk a szobámból és indulásra készültünk. Láttam, ahogy anya épp akkor lép be az ajtón, amikor mi jöttünk le a lépcsőn.
-Már mész is? - ajkait lebiggyesztette elszomorodva.
-Igen. Köszönöm szépen, hogy itt lehettem, nagyon sokat jelent ez nekem.
-Ugyan, semmiség. Majd gyere be ha errefelé jársz, szívesen látunk!
Közben bementem a konyhába és összeszedtem néhány ételt, amit majd Tammy az útra visz.
Hát ennyi volt. Tudtam már nem ér semmit, mégis rekordlassúsággal vettem fel a cipőmet. Kint a februári időben már sötét és hideg volt, összébb húztam magamon a kabátot. Elfáradtam a nap végére, nem tudtam már mit mondhatnék neki, ezért a buszmegállóig szinte meg sem szólaltunk. Ez most amolyan nyugodt csend volt, nem az a kínos.
-A telefonszámomat eltettem a bőröndbe. Majd ha odaértél kérlek hívj fel. - mondtam neki.
-Rendben. Én...köszönök mindent. Tényleg.
Elmosolyodtam. Végignéztem az arcán, aztán majdnem mondtam valamit, ami először eszembe jutott de helyette csak így szólaltam meg:
-Nincs mit. Örömmel tettem. Ahogy anya is mondta, tényleg bármikor szívesen látunk...Nem szeretném...ha ez lenne az utolsó alkalom. Nem tudom miért, de nem lenne jó.
Hirtelen Tammy apró, vékony kis kezeit éreztem testem körül. Annyira meglepett, de gyorsan én is átöleltem, s karomban szorítottam, amíg csak tudtam. Sajnos a pillanatot a való igazság törte meg azzal, hogy érkezett a busz. Történt valami, amíg vele voltam és nem volt szokványos, de élveztem. Most pedig tudtam, hogy vége és visszatérhetek az unalmas hétköznapokba, amit nem akartam.
-Nos akkor viszlát Harry.
-Viszlát Tammy. Jó utat!
Végig csak figyeltem, ahogy felmegy a lépcsőfokokon, odaadja a pénzt a sofőrnek, az pedig elhajt előttem. Meredtem utána, miközben a hűvös szél arcomba fújt. Arra lettem figyelmes, hogy a busz hirtelen megállt. Aggódva kezdtem el hihetetlen tempóban futni. El sem tudtam képzelni mi történhetett, amikor csak azt láttam, hogy könnyes szemekkel száll le a buszról...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése